Nem véletlen, hogy kapcsolatainkban azt szeretjük, ha az adok-kapok egyensúlyban van: a mérleg nem billen se jobbra, se balra - és ez már a legelejétől így van. Amikor még csak köszönő viszonyban vagyunk valakivel, és megtudjuk, hogy az illető kedvel minket, mi is hasonlóképpen érzünk majd. Tehát belénk van kódolva, hogyha kapunk valamit, azon nyomban vissza is adjuk (és nem csak azért, mert jól neveltek vagyunk). És ugyanígy: ha látjuk, hogy valaki ki nem állhat, mi sem forszírozzuk a közös kávézgatást.
Secord és Backman (1972) kutatásában bogarat ültettek egy csoport néhány tagjának a fülébe: mégpedig azt, hogy egyesek szeretik őket, mások meg nem. A beoltás olyan jól sikerült, hogy – még némi közelharc árán is – azokkal akartak kisebb (ezáltal bizalmasabb) csapatba kerülni, akikről úgy tudták, kedvelik őket.
Emellett nem hagyhatjuk szó nélkül azt az esetet sem, amikor első (és második) látásra sem lopjuk be magunkat a másik szívébe, de aztán megtörik a jég. Van ez így. Sőt, olyannyira van, hogy ezt a pálfordulást nagyobb becsben tartjuk, mint amikor az illető kezdettől fogva két kézzel szórja felénk a dicsérő szavakat. Fordítva is igaz: ha egy barátunkkal veszünk össze, nagyobb ellenszenvet táplálunk iránta, mintha olyasvalakivel balhéztunk volna, akivel soha nem kerültünk igazán közel egymáshoz.
Ezt az úgynevezett nyereség-veszteség hatást Aronson és Linder (1981) kísérletben ellenőrizte – a résztvevők egy feladaton dolgoztak, majd akaratlanul is fültanúi voltak annak, mi a véleménye róluk a kísérletvezető beépített emberének, aki nem fukarkodott a megjegyzésekkel. Az alanyok kaptak hideget is, meleget is, méghozzá négyféle verzióban: volt úgy, hogy a pozitív értékelés után lelombozták őket némi kritikával (veszteséghelyzet), meg úgy is, hogy a negatív értékelés után az egekbe magasztalták őket (nyereséghelyzet). És persze voltak tiszta helyzetek is, mikor csak szép szavakat, illetve kizárólag szurkapiszkát kaptak.
Nos, az alanyok jobban kedvelték azt a bírálót, aki a negatív véleményét pozitívra cserélte, mint azt, aki az elejétől fogva nem tett mást, mint dicsért; másfelől pedig roppant kellemetlennek tartották azt az embert, aki először érezhetően szimpatizált, de később elfordult tőlük.
Ezt az utolsó félmondatot jó, ha észben tartjuk, pláne akkor, ha hosszabb ideje kapcsolatban élünk. Emlékezzünk csak vissza: kezdetben, az ismerkedés hevében adjuk-vesszük egymástól a szeretetcsomagokat, aztán valahogy leszokunk erről, és őrlángon folytatjuk. Ha jót akarunk magunknak, kapcsoljunk újra sebességbe - csodát fogunk látni!
