Elaine Walster (1965) a Hawaii Egyetem pszichológia professzora az önbecsülés és a vonzalom összefüggését vizsgálta. Kutatásában 37 nő vett részt - a Stanfordi Egyetem, illetve a Foothill Junior College hallgatói -, akiket arra kért, hogy előre megbeszélt időpontban keressék fel az egyetemen, és töltsenek ki néhány személyiségtesztet. Walster beszervezett segítője – nem is akármilyen, hanem egy bámulatosan jóképű férfi – beszélgetésbe elegyedett a várakozó hölgyekkel. Szó szót követett, majd emberünk egészen odáig merészkedett, hogy egy vacsorával egybekötött koncertre hívta őket. Ezután következett a tényleges kísérlet a tesztek kitöltésével, majd minden résztvevő visszajelzést kapott arról, milyen eredményt ért el – ahogyan az lenni szokott, ki jobban, ki rosszabbul teljesített, így nem csoda, hogy egyeseknek sikerélményt okozott, másoknak pedig alaposan letörte az önbizalmát a vizsgálat. Mintegy mellékesen a kutatók kifaggatták a lányokat arról, milyennek találják azt a férfit, aki várakozás közben randevúra hívta őket. Nem meglepő, hogy akiknek a kísérlet kudarcélmény volt, vonzóbbnak látták az udvarlót, mint azok, akik felemelt fejjel hagyták el a termet.
Ezzel összecseng Kiesler és Baral (1970) megállapítása, mely szerint azok a férfiak, akiknek az önbizalmát feltornázzák, a szép nőknek csapják a szelet – már, ha választhatnak -, míg a szárnyaszegettek a kevésbé vonzó nőkre vetik ki a hálójukat – igen-igen, ők is látják a különbséget, de annyira félnek a visszautasítástól, hogy a könnyebb ellenállás irányába mozdulnak.
Nos, tiszta sor: az, hogy mit gondolunk saját magunkról, rányomja a bélyegét a párválasztásunkra – ha nem vagyunk túl jó passzban, hajlamosak vagyunk biztonsági játékot játszani, és úgymond szintünkön alul választani. Tesszük mindezt abban a reményben, hogy választottunk szemében mi leszünk az istennők, és ennek köszönhetően jobban érezzük majd magunkat a bőrünkben. Egy ideig biztosan így is lesz, de – mivel előbb-utóbb csak magunkra találunk - félő, hogy mi lesz akkor, ha egyik reggel meglátjuk a másikat a maga valójában, és belénkhasít a felismerés: de hát én nem ilyen lovat akartam! Vagy ami számunkra kedvezőtlenebb: partnerünk megérzi (és miért ne tenné), hogy mire szerződtettük, és nem kér belőlünk többet. Ez meg egyikünknek sem jó, ugye?
