20.15. Hol lehet? A klasszikus forgatókönyv szerint nekem kellett volna késnem. A cél érdekében veszettül igyekeztem: elengedtem egy metrót meg egy villamost, mégis pontosan érkeztem. Nyolc óra ötnél még egészen vidám voltam, tíznél már éreztem, hogy felmegy a pumpa. Mikor a második pincért hajtottam el, hogy köszi, várok valakit, menthetetlenül dühös lettem. Nem arról van szó, hogy ne nézegetném még egy kicsit a kedvenc költőmet a kocsma falán, de ami sok, az sok.
Iszonyatosan csalódott vagyok, de azért sem engedem, hogy elrontsa az estém. Szerencsére nálam van az Átkelés Budapesten. Kiveszem a táskámból, olvasgatok. Olvasgatnék, ha tudnék figyelni. Az ötödik sorig küzdöm magam, mikor befut.
Jó estét! Bocsánat, hogy megvárakoztattam. Semmi baj, a lényeg, hogy itt vagy. Jaj, hogy utálom magam, amiért ennyire nyúl vagyok! Egy megsemmisítő pillantást simán odadobhattam volna, vagy… Mit mondott: megvárakoztattam? Most magázódunk? Nagyon úgy tűnik. Mit olvas? – kérdezi. Áhá, már nem csak tűnik, hanem biztos. Levélben még ment a hello-szia, de nem lehet tudni, ezeknél a művészlelkeknél mi a módi. Márk ugyanis grafikus. A késés tehát kódolva, a tegezés-magázás körüli hercehurca egyéni sajátosság lehet.
Szép a fux a nyakában! – mondja. Elég minimalista. Olyan, mint egy kutyanyakörv. Micsoda bók! Nem is mondok rá semmit. Már csak azért sem, mert jön a pincér, és ki kéne találnom, mit igyak. Közben a minimalizmusról beszél, mostanában sokat agyal rajta. Vajon miért mondja? Kérjek ásványvizet, vagy valami tiszta szeszre gondol? Na jó, a fene sem fog itt barkochbázni, a tárgyra térek: maga mit iszik? Sört. Hohó, a kis huncut! Hogy rám ijesztett ezzel a minimalista dumával! Akkor maradok a szokásos hosszúlépésemnél.
Meséli, hogy rákapott a kézműves sörökre, és egyszer elmehetnénk abba a kocsmába, ahol ilyet csapolnak. Tud a fiú, ha akar - örülök. Nem sokáig, mert nekem szegezi a kérdést: mit szokott főzni? Remek. Tíz perc sem telt el, máris kényes témánál járunk. Magyarázkodom, hogy a sok tanulás miatt kimaradt, és érzem, hogy harminc körül vérciki. Á, nem, csak azért kérdezi, mert szeret mindenfélét bedobálni a serpenyőbe, közben kibontani pár sört, és várni, míg elkészül. Azt nem mondja, hogy mi, csak hogy átküld róla fotókat. TIF-ben és PDF-ben, egy kis photoshop után. Az finom lesz! – mondaná Mabel, tőlem csak egy halk köszire futja.
Terelném másra a szót, ő viszont nagyon nem akar kijönni a konyhából. Mit is tehetnék hozzá? Mit is… Megvan! Képzelje, mialatt Londonban au pairkedtem, a szüleimnél felrobbant a kukta! Láttam fotókat is, kegyetlen pusztítás volt!
Nem szól semmit. Értek én a csendből, jobb lett volna egy-két receptet megosztani. Vagy legalább egy nyamvadt JPEG-et mutatni! Egy perc után azonban megkönyörül rajtam: Ha akarja, megtanítom főzni. Ó, így már más! Elképzelem, ahogyan dülöngélve főzőcskézünk, miközben röpköd a hova tette a sót, meg a vágja már fel a paradicsomot, végül pedig megörökítjük (színhelyesen), és elmentjük (nyomdai file-ban) a végeredményt.
Nem hangzik rosszul, sőt. Bár bevallom, a sok betűszó, mint az RGB meg a CMYK némiképp összezavart, de mire a van kutyája, nincs macskája-kérdéskörnél járunk, folyékonyan magázódom. Ó, te jó ég, hát hova vezet ez?
