Az Associated Press 1967. február 27-én osztotta meg a következő hírt: az Oregoni Állami Egyetem egyik kurzusán egy titokzatos, fekete zsákba burkolt hallgató vett részt. Csak az oktató ismerte az illető szemé...lyazonosságát, a húsz diák egyike sem. A tanár beszámolója szerint a diákok Fekete Zsák iránti attitűdje fokozatosan megváltozott: ellenségességből kíváncsisággá szelídült, a félév végére pedig többen barátságot kötöttek vele.
Hasonló a helyzet akkor is, ha egymás után többször férfiarcok fényképeit nézegetjük: minél többször látunk egy adott fotót, annál inkább megkedveljük. Sőt, szívesebben értünk egyet olyasvalakivel, akinek a fényképét közvetlenül a találkozás előtt bemutatják nekünk.
A fizikai közelség – mivel megnöveli a rövid érintkezések valószínűségét – vonzalmat kelt: egy másik ember futólagos látványa is gyakran elegendő ahhoz, hogy vonzóbbnak találjuk, mint egy vadidegent.
Na de miért jó, hogy ezt tudjuk? Többek között azért, mert társas kapcsolatainkat - például, hogy kikkel barátkozunk, kibe leszünk szerelmesek - általában a potenciálisan hozzáférhető személyek közül választjuk ki, melyet a közelség és ezáltal az ismerősség is befolyásol.
Tehát a „nincs olyan férfi, aki hozzám illene” - sóhaj sem állja meg a helyét, maximum úgy, ha hozzátesszük: a környezetemben. A látóteret tágítani pedig lehet, sőt, kell is: ha nem is költözünk másik kerületbe/településre minden szakítás után, azt igazán megtehetjük, hogy más útvonalon megyünk munkába, iskolába, edzésre – ki hova. Aztán meg be lehet iratkozni mindenféle tanfolyamra (és sűrűn járni).
Ha pedig megvan a kiszemelt, de a vágyunk tárgya még nem tudja, ő lehet Ő, nincs más dolgunk, mint minél többször elsasszézni előtte – a közelség-ismerősség okán előbb-utóbb megérik egy mosollyal kísért Helló, szia!, majd jön egy-két tőmondatos beszélgetés, abból pedig könnyen lehet telefonszámcsere.
