A hasonló a hasonlónak örül, vagy az ellentétek vonzzák egymást? Zsák a foltját mindig megtalálja – naná! De hogy is van ez?
Talán volt már részünk olyan randevúban, ahol fizikai vonzerő ide, közös ismerősök véleménye oda, sehogyse tudtunk zöld ágra vergődni egymással. Két eset lehetséges - illendőségből kukán végigültünk egy-két órát, majd csalódottan távoztunk, vagy ami még rosszabb: beszélgettünk (próbáltunk úgy tenni, mintha), de abban sem volt köszönet, mivel szögegyenest ellentétes véleményen voltunk a legtöbb témában. Mondjuk ki bátran: idegesebben távoztunk, mint jöttünk.
Érdemes már a legeslegelején figyelni a jelekre, hiszen minden ott van: hova hív el, késik-e, hogyan viselkedik. Ha mi egy párizsi hangulatú kávézóról szövünk ábrándokat, nagy csalódás érhet, ha választottunk sziklamászást ért romantika címszó alatt, és persze fordítva is igaz: sok jóra nem számíthatunk, ha egy röplabdameccsen lennénk elemünkben, de helyette egy puccos étteremben kell feszengenünk.
No, de ha minden jól megy, és térben-időben egy (mindkettőnknek tetsző) helyiségben vagyunk, jöhet az ismerkedés. Remélhetőleg nem pingpongozunk sokáig a sötétben, és hamar találunk egy-két közös szálat, melyekről többé-kevésbé ugyanazt gondoljuk. Hogy miért fontos ez?
Heider osztrák pszichológus szerint egyből a szívünkbe zárjuk azokat, akik hasonlóan vélekednek, mint mi – egyrészt, mert megerősítenek abban, hogy helyesen látjuk a dolgokat, másfelől ezt a kellemes érzést (lám, van valaki a világon, aki hozzánk hasonlóan gondolkodik) össze is kötjük magával az emberrel, akinek ezt az élményt köszönhetjük. Az éremnek van azonban egy másik oldala is: méghozzá az, hogy az ellentétek vonzzák egymást – lehetséges, hogy egy uralkodó típusú és egy passzívabb ember azért köt ki egymás mellett, mert mindketten a másiktól várják, hogy megadja nekik azt, ami belőlük hiányzik (Winch, 1958). Más kérdés, hogy megéri-e folyton támaszkodni, mert mi van, ha a másik kidől mellőlünk?
1962-ben Kerckhoff és Davis próbált meg ez ügyben rendet teremteni, és - ahogy az lenni szokott -, azt találták, hogy az igazság valahol félúton van. Szerelmespárokkal végzett kutatásukban arra jutottak, hogy azoknál a pároknál, akik a kísérlet kezdetén kevesebb, mint másfél éve voltak együtt, hat hónap elteltével leginkább az attitűdhasonlóságnak - azaz a hasonló gondolkodásmódnak, érzésvilágnak és viselkedésnek- tulajdonították a viszony fejlődését, míg az ennél hosszabb ideje tartó kapcsolatokban fontosabbnak tűnt, hogy a felek egymás igényeit kölcsönösen kielégítsék.
