Párban szép

A hasonló a hasonlónak örül, vagy az ellentétek vonzzák egymást? Zsák a foltját mindig megtalálja – naná! De hogy is van ez?

 

Talán volt már részünk olyan randevúban, ahol fizikai vonzerő ide, közös ismerősök véleménye oda, sehogyse tudtunk zöld ágra vergődni egymással. Két eset lehetséges -  illendőségből kukán végigültünk egy-két órát, majd csalódottan távoztunk, vagy ami még rosszabb: beszélgettünk (próbáltunk úgy tenni, mintha), de abban sem volt köszönet, mivel szögegyenest ellentétes véleményen voltunk a legtöbb témában. Mondjuk ki bátran: idegesebben távoztunk, mint jöttünk.

 

Érdemes már a legeslegelején figyelni a jelekre, hiszen minden ott van: hova hív el, késik-e, hogyan viselkedik. Ha mi egy párizsi hangulatú kávézóról szövünk ábrándokat, nagy csalódás érhet, ha választottunk sziklamászást ért romantika címszó alatt, és persze fordítva is igaz: sok jóra nem számíthatunk, ha egy röplabdameccsen lennénk elemünkben, de helyette egy puccos étteremben kell feszengenünk.

 

No, de ha minden jól megy, és térben-időben egy (mindkettőnknek tetsző) helyiségben vagyunk, jöhet az ismerkedés. Remélhetőleg nem pingpongozunk sokáig a sötétben, és hamar találunk egy-két közös szálat, melyekről többé-kevésbé ugyanazt gondoljuk. Hogy miért fontos ez?

 

Heider osztrák pszichológus szerint egyből a szívünkbe zárjuk azokat, akik hasonlóan vélekednek, mint mi – egyrészt, mert megerősítenek abban, hogy helyesen látjuk a dolgokat, másfelől ezt a kellemes érzést (lám, van valaki a világon, aki hozzánk hasonlóan gondolkodik) össze is kötjük magával az emberrel, akinek ezt az élményt köszönhetjük. Az éremnek van azonban egy másik oldala is: méghozzá az, hogy az ellentétek vonzzák egymást – lehetséges, hogy egy uralkodó típusú és egy passzívabb ember azért köt ki egymás mellett, mert mindketten a másiktól várják, hogy megadja nekik azt, ami belőlük hiányzik (Winch, 1958). Más kérdés, hogy megéri-e folyton támaszkodni, mert mi van, ha a másik kidől mellőlünk?

 

1962-ben Kerckhoff és Davis próbált meg ez ügyben rendet teremteni, és - ahogy az lenni szokott -, azt találták, hogy az igazság valahol félúton van. Szerelmespárokkal végzett kutatásukban arra jutottak, hogy azoknál a pároknál, akik a kísérlet kezdetén kevesebb, mint másfél éve voltak együtt, hat hónap elteltével leginkább az attitűdhasonlóságnak - azaz a hasonló gondolkodásmódnak, érzésvilágnak és viselkedésnek- tulajdonították a viszony fejlődését, míg az ennél hosszabb ideje tartó kapcsolatokban fontosabbnak tűnt, hogy a felek egymás igényeit kölcsönösen kielégítsék.

 

 

 

Az Idegen Helyzet-kísérletet Mary Ainsworth kanadai pszichológusnő dolgozta ki az 1970-es években: kíváncsi volt, hogyan viselkednek a csecsemők az elsődleges gondozójuk – leginkább az édesanyjuk – távollétében, illetve visszatértekor, valamint hogyan viszonyulnak a számukra idegen személyhez.

 

Arra jutott, hogy a biztonságosan kötődők az édesanyjuk jelenlétében boldogan játszanak, fogékonyak a külvilág ingereire. Tehát minden szép és jó – mindaddig, amíg az édesanya ki nem megy a szobából. Az idegen személy jelenlétében nyugtalanok, de mihelyst az anya visszatér, helyreáll a világ rendje. Ezzel szemben a szorongó-elkerülő csecsemők számára a gondozó és az idegen között nincs ekkora különbség – nem viselik olyan rosszul az anya hiányát, és visszatértekor sem dobják el a kezükben lévő játékokat, csak hogy üdvözöljék. A harmadik csoportot a szorongó-ellenállók alkotják, akik nem csak, hogy igen nehezen viselik, ha az anya nincs jelen, de visszatértekor sem túl boldogok - sokáig kell őket babusgatni, hogy megnyugodjanak. Ezen kívül létezik egy negyedik kategória is (Main és munkatársai, 1990), melyet olyan csecsemők viselkedésének leírására használnak, akik még az anya jelenlétében is ridegek - hol biztonságban érzik magunkat, hol rettegnek.

 

Mint tudjuk, kettőn áll a vásár: az édesanya viselkedése nem elhanyagolandó. A biztonságosan kötődő csecsemő gondozója a gyermek jelzéseit tartja szem előtt: ha a gyermek mosolyog, visszamosolyog rá; ha sír, megnyugtatja. Nem úgy az ellenálló gyerekek édesanyja, aki teljesen következetlen, az elkerülő csecsemőké pedig jobbára csak akkor figyel a gyermekére, amikor kedve van hozzá.

 

Mindezt nem csak akkor érdemes észben tartanunk, ha van gyermekünk (mert mint látjuk, sok múlik az édesanya viselkedésén), hanem azért is, mert a korai anya-gyermek kapcsolat milyensége meghatározza, hogy később hogyan viselkedünk egy-egy párkapcsolatban.

 

Nem mindegy, ugye, hogy biztonságosan vagy bizonytalanul kötődő személlyel kívánjuk összekötni az életünket, és persze az sem, hogy mi hogyan vágunk bele egy kapcsolatba. Például amikor a partner kedves-figyelmes, a biztonságosan kötődők biztonságban érzik magukat, egy felhő sincs az égen, míg a bizonytalanul kötődőknek – amellett, hogy nem élik meg olyan intenzíven a pozitív érzéseket – negatív érzéseik is lehetnek. A szorongók úgy gondolják, hogy meg sem érdemlik a sok jót, és még az is szöget üthet a fejükben: nem tudják teljesíteni partnerük elvárásait. Hasonlóképpen az elkerülők sem élik meg a felhőtlen boldogságot: rosszul érinti őket, ha túlzottan közel kerülnek valakihez, és a kontroll elvesztése sem deríti őket jobb kedvre.

 

A jó hír viszont az, hogyha egy kötődési minta megváltozik, szükségszerűen változás következik be az anya-gyermek interakció minőségében, és ugyanígy: felnőttkorban is lehetséges változás, méghozzá új érzelmi kapcsolat hatására, melynek során az egyén újraértelmezheti múltbeli és jelenlegi tapasztalatait (Bowlby, 1969).