Úgy tartják, már az arcberendezésen látszik, ki mennyire intelligens. Nos, Mihály arcáról süt az IQ, ami eléggé imponál, úgyhogy gondolkodás nélkül igent mondok a találkára. Egy belvárosi elegáns étterembe hív. A hely trendi, de nem feszengős - pont jó. Ahogy illik, megdicsérem a választását, ő pedig leszögezi: mivel nemrég volt a szülinapom, ő fizet, kérjek nyugodtan bármit. Na, szuper, igazi gavallér! És itt még nincs vége: hozott nekem valamit.
Nahát, az új Murakami! Menten elolvadok, de helyette rendelek. Ő is. Hamar megkapjuk az előételt. Azt mondja, nyolc perc alatt hozták ki. Közben sorolja, melyik Murakamit mikor adták ki magyarul. Helyeslően bólogatok, gondolom, erre nem vár választ. Várt. Ó, ezt buktam, de talán mégsem, mert feltűri az inge ujját, és közelebb húzza a székét. Veszem ám a nemverbális jelzést: a férfi közeledik! Vigyorgok, mint a vadalma.
Ő nem, viszont kérdezni kérdez. Mikor szakítottál Petivel? Egy éve. Melyik hónapban? Július. Hányadikán? Hát, nem is tudom. Talán hetedikén vagy nyolcadikán. Szüleid hány évesek? Hatvannégy. Pont hatvannégy? Ja, nem, pár hónappal idősebbek. Van testvéred? Igen, egy nővérem. Mennyi a korkülönbség köztetek? Kilenc. Férjnél van? Igen. Van gyereke? Igen. Budapesten élnek? Nem.
Látom, épp levegőt vesz, gyorsan kérdezek én is egyet. Éljen, sikerült beelőznöm! Zenei témát dobok be, oldódjunk már fel. Egy pillanat alatt hárít. Azt mondja, nincsen képben: csak azokat a számokat ismeri, amiket a rádió játszik. A Petőfit én is sokat hallgatom, lelkendezem. Nem hallja meg, amit mondok, és seperc alatt visszaveszi az irányítást.
A Facebook-profilodon láttam, hogy szereted a festészetet – a Nyolcakat is? Persze! Akkor soroljuk a neveket! Ö, hát, Márffy, Berény, Czóbel, Czigány… A francba, nem jut eszembe a többi. Hogy lehetek ennyire tudatlan? Ő persze darálja: Tihanyi, Pór, Orbán, Kernstok.
Némán eszünk. Vagyis ő. Én meg lóbálom a lábam, tördelem a kezem. Úgy érzem magam, mint egy kvízműsorban, csak nincsen segítségem. Bevillan a kép, mikor anyukám odaadja a kidolgozott érettségi tételeimet a szomszéd srácnak. Micsoda meggondolatlanság!
Jöhet a desszert? Jöhet, persze, bár úgysem tudom megenni, pedig a túrós rétest imádom. Teljesen összeszűkült a gyomrom az idegtől. Most nézem, milyen érdekes a tányér formája. Olyan, mint egy ladik. Nem merem hangosan megdicsérni, mert a szélére mindenféle figurát festettek. Lehet, hogy bibliai alakok vagy királyok. Még a végén megkérdezi, kit ábrázol, én pedig végképp megsemmisülök. Úgyhogy inkább hallgatok, és lehorgasztott fejjel elnyammogok pár falatot.
Ez a nő a tányérodon hasonlít Viktória királynőre! – töri meg a csendet. Felderül az arcom, kihúzom magam, a szemébe nézek, és diadalittasan így szólok: 1837-től 1901-ig uralkodott! Hihetetlenül boldog vagyok! Legszívesebben ugrálnék! Mégis jó volt valamire az angol szak! A hibátlan válaszért cserébe megajándékoz egy két-kedves szóval. Egészen ellágyult. Sőt, annyira lelkes lesz, hogy felajánlja: hazavisz kocsival. Á, ne fáradj, mondom neki, metróval hamar hazaérek. Csak hét perc az út. De köszi az élményt!
