Bocsánat, kivennék egy light kólát! Ó, bocs, nem láttalak! De most már igen: hűha! Ádám vagyok, nem találkoztunk már valahol? Nem. És nem is fogunk? Nem tudom, lehet. A lehet az igen? Igen. Akkor jó! Meddig szoktál ébren lenni? Sokáig. Az jól hangzik, mert fél tizenkettőig forgatok, úgyhogy mondjuk éjfélkor ugyanitt? Oké.
Azt mondtam, hogy oké? Nem vagyok normális! Randi éjfélkor a kisbolt előtt? Ráadásul egy színésszel? Nem túl ismert fazon, de akkor is. Remeg a lábam, görcsöl a hasam, jéghideg a kezem. Kellett ez nekem? Kellett és kész, nyugodjak már le. Különben is van még öt órám készülődni. Hosszas mérlegelés után arra jutok, hogy tök mindegy, mit veszek fel, mert úgyis koromsötét lesz; örülök, ha megismerjük egymást.
Messziről kiszúrom, tényleg nem volt nehéz – sehol senki, a kutyák sem ugatnak, minden zárva. Még a közeli kocsma is, úgyhogy abban maradunk, teszünk egy kört a háztömb körül. Hát, ez maga a csúcsromantika! Találunk egy padot, leülünk. A hold világít. Fázol? Á, nem! Cigizel? Csak ritkán. Én rágyújtok, nem baj? Nem. Felpattan. Mögötte a távolban egy lakótelep, felette a hold, kezében egy szál cigaretta. Zongorista ujjai vannak. És a hangja! Egy pillanatra becsukom a szemem, és próbálom kitalálni, kit szinkronizál. Nem jövök rá, ő sem mondja. Nem gond, majd otthon legoogle-ozom. Kicsit szégyellem magam, amiért ilyen felkészületlenül érkeztem. No de nincs időm az önostorozásra, mert elkezd sztorizgatni. Kérdezi, lehet-e őszinte. Naná! Hát, jó, mondja, és rátér a lényegre: volt egy nagy szerelme, az Ági. Napi harminc sms-t írt neki. Ez már igen! – gondolom magamban, és elismerően bólogatok, mire hozzáteszi: négy teljes hétig. Ó! Aztán jött Vica. Ó! Utána Kriszti. Lefagy az arcomról a mosoly, nem is leplezem a csalódottságomat.
Ádám ura a helyzetnek - az évek meg a rutin, ugye. Szóval, az van, hogy éjjel-nappal forgat, beesett egy színházi próba is, de éjfélre nálam lenne hétfőn, kedden, pénteken és szombaton. Hűha, ez a szerelem talán nem múlik sohasem! Visszahuppan mellém a padra, megfogja a kezem, mélyen a szemembe néz, és azt mondja: Gyereket akarok tőled!
Hát, ez igazán klassz! Akartam is mondani, mi van már, elvégre másodjára beszélgetünk! Azért van ebben a kijelentésben valami csábító: vagy egy percig ízlelgetem magamban a gondolatot. Orvul kihasználja a rést a pajzson, és egy Verlaine-idézettel folytatja a hadjáratot: „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon”. Jól van, én is busongok, nem kell ez a duma, bár a vers gyönyörű. Kétségtelenül üzemi hőfokon van: egyre hangosabban szaval. Lopva körbenéz, hogy figyeli-e valaki, de be kell érnie velem. A lakótelep túl messze van.
Hirtelen felnéz az égre, majd rám. Megint az égre, majd rám, és így szól: „Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg, mely már beteg és a bútól sápadoz.” Wow, jól tolja! Komplett repertoár, csak nekem! Kicsit azért nyugtalan leszek, remélem, nem arra számít, hogy beugrok az erkélyjelenethez. Szerencsére semmi sem zökkenti ki: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó. Tagadd meg atyádat, dobd el…”
Neved, igen-igen, ez nekem is megvan, csak elég hideg van már itt a padon ücsörögni. Mindjárt éjjel kettő. Mit csináljak? Nem sérthetem meg, olyan nagy átéléssel játszik. Szipogok. A fenébe, de kínos. Elkezdek kotorászni a táskámban, mire kérdőn rám néz. Ja, nem, se üvegcsét, se tőrt nem hoztam, csak zsepit keresek, bocs. Úgy tűnik, elégedett a válasszal. Sőt, biztosan, mert azt mondja, ő is mindig meghatódik. Mármint saját magától. Lőrinc pap búcsúszövegénél teljes transzban van, a lakótelep felé fordul, mintha ott sem lennék. Én meg - mielőtt lelépnék - halkan odasúgom neki: köszi az élményt!
