Halló, tessék. Szia, csak azért kereslek, mert… Ó, te vagy az, Nándi? Valóban. Hűha, kicsit modoros, de majd csak lelazul. Nándi festőművész, egy rajztanfolyamon ismertem meg. Nem is értem, mit keresett ott, kenterbe vert mindenkit. Azt mondja, szívesen találkozna velem, de egészségesebb lenne, ha csak egy hét múlva, mert addigra kialussza magát. Nocsak, fárasztó lehet az a sok festés - keményebb, mint a bányában. Megbeszéljük, hogy a Várban találkozunk. Ott lakik. No, nem azért, hogy. Fel sem merül. Az viszont annál inkább, hogy fentről szemmel tudja tartani a várost.
Ábrándozok reggel, ábrándozok este – hamar eltelik az a pár nap a találkáig. És máris sétálunk. A macskaköves úton alig tudok menni. Jó, belátom, ez az én hülyeségem. Nem kellett volna erőltetnem a magas sarkút. Teszünk egy kört, majd lemegyünk a Duna-partra. Sétálunk fel s alá. Fel s alá a Lánchíd és a Margit híd között. Már a második hossznál tartunk. Meg kell hagyni, jó kondiban van. Sietősen lépked. No de rajtam nem fog ki! Nem hiába tanultam mindig járkálva. Fogtam a jegyzeteket a kezemben, és köröztem a szobában. Szóval, tartom a tempót, de magamban azért morgok: ha ezt tudom, simán jöhettem volna tornacipőben.
A nagy ügetés közepette is nyugtázom: Budapest gyönyörű. A díszlet teszi a dolgát, neki alig kell. Olyan, mintha egy filmben statisztálnánk, és folyton meg kéne ismételni a felvételt. Harmadszorra elég sutának tűnik elsütni, hogy nézd, de szép a Parlament. Mint egy kísértetház, ahogy Lauri, a Rasmus énekese megjegyezte pár éve.
Ó, fordulunk, jön a következő hossz. A sálját felkapja a szél. Szürkésfekete, elég jól néz ki, szerencsére nem piros. Tik-tik-tik – a hajam verdesi a bőrdzsekimet. Egy kósza félrészeg biciklistől eltekintve senki sincs az utcán.
Azt mondja, művészek közt érzi jól magát. Mi tagadás, zene füleimnek. Előbb a Vár, most a Duna, és még nincs vége: megcsillantja francia tudását! A hatás célba ért. Volna, ha tudok franciául. Bárcsak érteném! Mindenesetre a dallam szívet melengető. Istennek se fordítaná le. Látszik a fején, hogy elégedett. Saját magával.
Sokat mondóan a szemembe néz, és így szól: Oroszlán a csillagjegye. Ó! Mást vártam, de ez a vallomás sem rossz. Nem tudom, mit szűrjek le ebből, de nem is hagy időt: máris Matisse-ról és Dalíról mesél. Művész a javából! Iszom a szavait. Ezzel a lendülettel folytatja tovább: szerinte a szellemi társam is egyedül van, és vár. Huh, hát, mindjárt a nyakába ugrok. Ugranék, de rettentően fáj a lábam. Mintha izomlázam lenne.
Villamossal mész? Aha. Akkor elkísérlek. Na, tök jó, a megálló csak 2 km. Ennyit már kúszva is. Állunk és várunk. Előttünk a Duna, a jobb karjába karolok, a villamos balról jön. Felszállok, integet. Azt mondja, örült, és nem tűnik el. Nos, azóta se hallottam hírét. Eredeti a humora, az már fix!
