Péntek este 6 óra – fekvőrajtból indulunk haza. (Végre eljött a nagy nap!) Este 7 – miután kihajigáltuk a szoba közepére a gardrób tartalmát, elkámpicsorodva ülünk a konyhakövön, miközben a fejünkben olyan gondolatok cikáznak, mint: talán mégis meg kellett volna venni azt a sötétkék felsőt, vagy ha nem ettem volna meg tegnap este azt a krémest, most felvehetném a kis feketét. Fél 8-kor már az is megfordul a fejünkben, hogy inkább el sem megyünk, de tíz perccel később győz a józan ész, a kíváncsiság, no meg némi önérzet: úgy megyünk, amiben jól érezzük magunkat, és kész. Vajon tényleg ennyire fontos az első benyomás, vagy mi nők hajlamosak vagyunk mindent túlreagálni?
Solomon Asch szerint nincs semmi baj velünk. Az első benyomás valóban nagyobb súllyal esik latba, sőt, rányomja bélyegét az utána következő információcsokorra is. Ha például valakiről az jut el hozzánk először, hogy irigy, hiába tudjuk meg róla később, hogy okos meg szorgalmas, mi már betettük az illetőt az irigy-rekeszbe, és ehhez illesztjük hozzá az összes többi tulajdonságot.
Ehhez hasonlóan Jones és munkatársai (1968) is az elsőbbségi hatás mellett érveltek. Vizsgálatukban két ember teljesítményét kellett véleményezni - az egyikük nagyon jól startolt: a harminckérdéses teszt első felében csaknem hibátlan teljesítményt nyújtott, utána azonban már becsúszott néhány tévesztés. Ezzel szemben a másik személy bizonytalanul kezdett, de később megtáltosodott, és a kérdéssor második felében keményen állta a sarat. Valójában mindketten 50%-os teljesítményt értek el, azaz a harminc kérdésből tizenötre tudták a választ. A kísérleti alanyok mégis az első ember mellé tették le a voksukat: okosabbnak ítélték, mint azt, aki nem túl meggyőzően kezdett, de később belejött.
Eddig tehát úgy tűnik, nem alaptalanul akarjuk a legjobb formánkat hozni egy fontos első találkán. Szerencsére azonban akkor is van remény, ha minden igyekezetünk ellenére balul sül el néhány dolog - nem elég, hogy lekéssük a buszt, és elkésünk, de lefröcsköl egy autó, mindezek tetejébe pedig hebegünk-habogunk, és közben rettenetesen sajnáljuk magunkat, amiért ez velünk történik.
Na, de itt a mentőöv! A legjobb, amit ilyenkor tehetünk, hogy kimegyünk a mosdóba (nem, nem oldunk kereket), és ott, a tükör előtt mantrázzuk halkan: minden rendben, önmagam adom. Okos vagyok és szép. Még egy mosolyt is megejthetünk a nagy ijedtségre, majd szépen menjünk vissza az asztalunkhoz. Tesszük mindezt azért, hogy ezzel a kis szünettel felülírjuk az elsőbbségi hatást, és így partnerünk a későbbi információt (akár az addig nem villantott jó tulajdonságainkat) is figyelembe vehesse rólunk.
