Voltunk már reménytelenül szerelmesek olyan férfiba, akit a szüleink látni sem bírtak? Csak mert barna hajú volt (ők szőke-pártiak), nem evett húst (jaj, mit főzünk neki?), sőt, anyagilag is ingatag lábakon állt (kislányom, gondolkozz: suba a subához, guba a gubához). De mi akkor is csak, őt, csak Őt.
Shakespeare Rómeó és Júliája óta a napnál is világosabb: a tiltás hatására még inkább vonzódunk a másikhoz. Ezt a nézetet osztja Berscheid és Walster (1974) is, akik szerint minél keményebben dúl a harc a Capulet és Montague-ház közt, az izgalom annál inkább a tetőfokára hág, a két fiatal pedig egyre erősebben ragaszkodik egymáshoz. Azt is mondják, hogy a szerelem egyik alappillére az izgalmi állapot, a másik pedig olyan jelzés, vagy jelzések, mely(ek) alapján erről az állapotról bizton kijelenthetjük: ez nem lehet más, csakis a szerelem.
Driscoll és munkatársait már két évvel Berscheidék előtt felcsigázta a téma: azon nyomban kerítettek 91 házas- és 49 jegyespárt, akiket különböző teszteknek vetettek alá – elsősorban a szerelem, a bizalom, illetve a szülői ellenkezés mértékére voltak kíváncsiak. A már házas személyeknél nem találtak összefüggést a szerelem és a szülői ellenkezés között, míg azok a jegyespárok, akiknél a család nem támogatta szerelmük beteljesedését, erősebb kötődésről számoltak be.
Ha a támadásokat a pár együttes erővel leküzdi, akkor a szövetség (mi a világ ellen) érzése feltehetően megerősíti, semmint szétzilálja a kapcsolatot. Persze, sok bimbózó viszony megmarad magnak az akadályok miatt, de ezt semmiképpen se intézzük el egy vállrándítással.
Ha tisztában vagyunk magunkkal, és felelősséget vállalunk a döntéseinkért (hiszen kinek az életéről is van szó), akkor a szülők sem tehetnek mást, mint – idővel – elfogadják a helyzetet. Ne feledjük: a határok kijelölése rajtunk áll!
