Párban szép

20.15. Hol lehet? A klasszikus forgatókönyv szerint nekem kellett volna késnem. A cél érdekében veszettül igyekeztem: elengedtem egy metrót meg egy villamost, mégis pontosan érkeztem. Nyolc óra ötnél még egészen vidám voltam, tíznél már éreztem, hogy felmegy a pumpa. Mikor a második pincért hajtottam el, hogy köszi, várok valakit, menthetetlenül dühös lettem. Nem arról van szó, hogy ne nézegetném még egy kicsit a kedvenc költőmet a kocsma falán, de ami sok, az sok.

Iszonyatosan csalódott vagyok, de azért sem engedem, hogy elrontsa az estém. Szerencsére nálam van az Átkelés Budapesten. Kiveszem a táskámból, olvasgatok. Olvasgatnék, ha tudnék figyelni. Az ötödik sorig küzdöm magam, mikor befut.
Jó estét! Bocsánat, hogy megvárakoztattam. Semmi baj, a lényeg, hogy itt vagy. Jaj, hogy utálom magam, amiért ennyire nyúl vagyok! Egy megsemmisítő pillantást simán odadobhattam volna, vagy… Mit mondott: megvárakoztattam? Most magázódunk? Nagyon úgy tűnik. Mit olvas? – kérdezi. Áhá, már nem csak tűnik, hanem biztos. Levélben még ment a hello-szia, de nem lehet tudni, ezeknél a művészlelkeknél mi a módi. Márk ugyanis grafikus. A késés tehát kódolva, a tegezés-magázás körüli hercehurca egyéni sajátosság lehet.

Szép a fux a nyakában! – mondja. Elég minimalista. Olyan, mint egy kutyanyakörv. Micsoda bók! Nem is mondok rá semmit. Már csak azért sem, mert jön a pincér, és ki kéne találnom, mit igyak. Közben a minimalizmusról beszél, mostanában sokat agyal rajta. Vajon miért mondja? Kérjek ásványvizet, vagy valami tiszta szeszre gondol? Na jó, a fene sem fog itt barkochbázni, a tárgyra térek: maga mit iszik? Sört. Hohó, a kis huncut! Hogy rám ijesztett ezzel a minimalista dumával! Akkor maradok a szokásos hosszúlépésemnél.

Meséli, hogy rákapott a kézműves sörökre, és egyszer elmehetnénk abba a kocsmába, ahol ilyet csapolnak. Tud a fiú, ha akar - örülök. Nem sokáig, mert nekem szegezi a kérdést: mit szokott főzni? Remek. Tíz perc sem telt el, máris kényes témánál járunk. Magyarázkodom, hogy a sok tanulás miatt kimaradt, és érzem, hogy harminc körül vérciki. Á, nem, csak azért kérdezi, mert szeret mindenfélét bedobálni a serpenyőbe, közben kibontani pár sört, és várni, míg elkészül. Azt nem mondja, hogy mi, csak hogy átküld róla fotókat. TIF-ben és PDF-ben, egy kis photoshop után. Az finom lesz! – mondaná Mabel, tőlem csak egy halk köszire futja.

Terelném másra a szót, ő viszont nagyon nem akar kijönni a konyhából. Mit is tehetnék hozzá? Mit is… Megvan! Képzelje, mialatt Londonban au pairkedtem, a szüleimnél felrobbant a kukta! Láttam fotókat is, kegyetlen pusztítás volt!

Nem szól semmit. Értek én a csendből, jobb lett volna egy-két receptet megosztani. Vagy legalább egy nyamvadt JPEG-et mutatni! Egy perc után azonban megkönyörül rajtam: Ha akarja, megtanítom főzni. Ó, így már más! Elképzelem, ahogyan dülöngélve főzőcskézünk, miközben röpköd a hova tette a sót, meg a vágja már fel a paradicsomot, végül pedig megörökítjük (színhelyesen), és elmentjük (nyomdai file-ban) a végeredményt.
Nem hangzik rosszul, sőt. Bár bevallom, a sok betűszó, mint az RGB meg a CMYK némiképp összezavart, de mire a van kutyája, nincs macskája-kérdéskörnél járunk, folyékonyan magázódom. Ó, te jó ég, hát hova vezet ez?

Halló, tessék. Szia, csak azért kereslek, mert… Ó, te vagy az, Nándi? Valóban. Hűha, kicsit modoros, de majd csak lelazul. Nándi festőművész, egy rajztanfolyamon ismertem meg. Nem is értem, mit keresett ott, kenterbe vert mindenkit. Azt mondja, szívesen találkozna velem, de egészségesebb lenne, ha csak egy hét múlva, mert addigra kialussza magát. Nocsak, fárasztó lehet az a sok festés - keményebb, mint a bányában. Megbeszéljük, hogy a Várban találkozunk. Ott lakik. No, nem azért, hogy. Fel sem merül. Az viszont annál inkább, hogy fentről szemmel tudja tartani a várost.

Ábrándozok reggel, ábrándozok este – hamar eltelik az a pár nap a találkáig. És máris sétálunk. A macskaköves úton alig tudok menni. Jó, belátom, ez az én hülyeségem. Nem kellett volna erőltetnem a magas sarkút. Teszünk egy kört, majd lemegyünk a Duna-partra. Sétálunk fel s alá. Fel s alá a Lánchíd és a Margit híd között. Már a második hossznál tartunk. Meg kell hagyni, jó kondiban van. Sietősen lépked. No de rajtam nem fog ki! Nem hiába tanultam mindig járkálva. Fogtam a jegyzeteket a kezemben, és köröztem a szobában. Szóval, tartom a tempót, de magamban azért morgok: ha ezt tudom, simán jöhettem volna tornacipőben.

A nagy ügetés közepette is nyugtázom: Budapest gyönyörű. A díszlet teszi a dolgát, neki alig kell. Olyan, mintha egy filmben statisztálnánk, és folyton meg kéne ismételni a felvételt. Harmadszorra elég sutának tűnik elsütni, hogy nézd, de szép a Parlament. Mint egy kísértetház, ahogy Lauri, a Rasmus énekese megjegyezte pár éve.
Ó, fordulunk, jön a következő hossz. A sálját felkapja a szél. Szürkésfekete, elég jól néz ki, szerencsére nem piros. Tik-tik-tik – a hajam verdesi a bőrdzsekimet. Egy kósza félrészeg biciklistől eltekintve senki sincs az utcán.

Azt mondja, művészek közt érzi jól magát. Mi tagadás, zene füleimnek. Előbb a Vár, most a Duna, és még nincs vége: megcsillantja francia tudását! A hatás célba ért. Volna, ha tudok franciául. Bárcsak érteném! Mindenesetre a dallam szívet melengető. Istennek se fordítaná le. Látszik a fején, hogy elégedett. Saját magával.

Sokat mondóan a szemembe néz, és így szól: Oroszlán a csillagjegye. Ó! Mást vártam, de ez a vallomás sem rossz. Nem tudom, mit szűrjek le ebből, de nem is hagy időt: máris Matisse-ról és Dalíról mesél. Művész a javából! Iszom a szavait. Ezzel a lendülettel folytatja tovább: szerinte a szellemi társam is egyedül van, és vár. Huh, hát, mindjárt a nyakába ugrok. Ugranék, de rettentően fáj a lábam. Mintha izomlázam lenne.

Villamossal mész? Aha. Akkor elkísérlek. Na, tök jó, a megálló csak 2 km. Ennyit már kúszva is. Állunk és várunk. Előttünk a Duna, a jobb karjába karolok, a villamos balról jön. Felszállok, integet. Azt mondja, örült, és nem tűnik el. Nos, azóta se hallottam hírét. Eredeti a humora, az már fix!

Romkocsma, éjjel egy. Bejössz nekem, bébi! – dobja le magát mellém egy negyvenes, bőrdzsekis férfi. Jöhet egy dupla whisky? Ú, micsoda antré! Neked is hello! Fürkészem az arcát. Fürkészném, ha nem takarná el a napszemüveg. Kíváncsi vagyok, mennyit lát mögüle, de nem firtatom, valahogy eltalált ide is.

Próbáról jött, nála a gitárja. Leteszi, felveszi, forgatja, mutatja. Nagyon nem bír magával, végül csak kiböki: eljátszana három dalt, ha szeretném. Veszem a lapot: naná, hogy akarom. Boldog a választól, akkor gyorsan hangol. Oké, csak nyugodtan! Eltelik tíz perc. Még mindig. Hát, jó, kérek még egy kis bort. Megiszom. Már csak egy pillanat! Rendben. Várok türelmesen. Bámészkodom. Ülök ide, ülök oda. Várok. Türelmesen.

Na, ez az, végre a húrok közé csap! Igazi trubadúr. Dalban mondja el. Ahogy belelendül, előkerülnek a csajok. Döngicsélnek, olvadoznak, kommentálnak. Meg szúrósan néznek. Rám. Aztán jönnek a haverok. Negyvenesek. Lazáznak. Mi van, Gábor, már megint itt van a szerelem? Oké, fiúk, látom, mindenki mutatja magát a pályán. Azért elismerem, a srácnak jó a hangja. Karcos. Már megérte magába dönteni azt a sok whiskyt.

A szerenád után repkednek a bókok. Egyből egy klasszikus: szép a szemed! Nahát, ki gondolta volna? Most komolyan: zöld vagy barna? Ha levennéd a napszemüveget, talán még látnád is. Erősen biztatom, mire jól lehurrog. Levenni? Azt már nem! Az image része. Éppúgy, ahogy az abc-be is kizárólag H&M-es táskával lehet menni. Ez már csak így megy – nyugtázom, mire két körrel beljebb enged.

Az előző csajom tizennyolc volt. Te is jó bőrben vagy! Mennyi vagy, huszonöt-huszonhat? Adjunk hozzá úgy nyolc évet! Úúristen, nem mondod! Elmúltál harminc? Hohohohó, sosem volt még ilyen öreg csajom! Na, ne már, meg ne sértődj, vedd inkább bóknak! És mesélj, hogy megy a suli? Már nem tanulok. Ha nem tanulsz, akkor mit csinálsz? Dolgozom. Aha, fel is tűnt, hogy olyan nyugis vagy. Mer’ vizsgaidőszakban mindig hisztisebbek a lányok, meg könnyebb őket… Na, mindegy. Az éjszakai világot úgy ismerem, mint a tenyeremet. Ez az én közegem. Mindig mondom, a hal a vízbe, a vakond meg a földbe való.

Azt a mindenit, született filozófus! És hogy csillog a haja! Észreveszi, hogy méregetem. Super Black Brilliance Extra! - veti oda hetykén. Kívülről fújja, mint a szorzótáblát! Ezek szerint fested a hajad? Nem én, hanem a hairstylist! Viszont én vasalom! És ha már itt tartunk, szívesen megmutatom, hogy csinálom - akarod? Utána chillezhetnénk a teraszon. Á, köszi, elhiszem, hogy jól tolod, de nem fér az image-embe, bocs. Inkább kihagyom!

Tibor informatikus egy nagyvállalatnál. Ismerős ismerősének az ismerőse a Műszaki Egyetemről, jóformán már az enyém is. Oké, lehet, hogy ezzel túlzok, mert mindössze arról van szó, hogy szükségem volt néhány programra, ő pedig készségesen telepítette. Azt mondták róla, hogy penge. Még jó!

Ezzel résnyire ki is nyitottam az ajtót. Biztosra veszem ugyanis, hogy sok nőt nyúz azzal a környezete, hogy lehetetlen elvárások miatt nem ad esélyt annak a helyes-rendes férfinak, aki még a csillagokat is lehozná az égről. Tudom, én még a kákán is, de ami engem illet: egy szál gerberának jobban örülnék. Vagy egy Sportszeletnek. Már ha lehet választani.

Tibor úgy gondolta, lehet. Méghozzá engem. Nem sokat teketóriázott, el is hívott randizni. Utálom egyébként ezt a szót: randi. Olyan erőltetett, és hülyén is hangzik. No, mindegy, szóval olyan kocsmát javasolt, amiről még az életben nem hallottam – hm, biztosan el akar kápráztatni egy új hellyel, gondoltam. És még térképet is mellékelt, mert tudja, hogy igen pocsékul tájékozódom. Egyem meg, milyen figyelmes, de tényleg! Apám ebben a helyzetben azt tanácsolta volna, hogy szórjak a földre kukoricadarát, úgy biztosan megtalálom a hazafelé vezető utat.

Változnak az idők. De az nem, hogy vannak férfiak, akik szinte meg sem mukkannak, és a nőnek kell szórakoztatni őket, míg feloldódnak. Nos, Tibor nem ilyen. Ez a szerencséje, mert a krimó ránézésre inkább a hatvanas korosztály körében népszerű: ahogy hallom, Józsi bá’ nem engedi a félkarúhoz Dezsőt. Áll a bál. Dezső hőbörög: „Te! Tee! Te József, fi-figyelj! Már! Vettem két szilvát! Érted?! Enyém gép! Megegyezz, megegyeztünk!”

Tibor erre elsüt egy viccet. Nem értem, de nevetek. Biztosan jól esik neki. Megerősítésnek vehette, mert azt mondja, tud még egyet. Vajon ha nem erőltetem meg magam, csak épp egy kicsit felhúzom a szám sarkát, veszi, hogy nem kéne több? Vette. Hű, jól van! Témát is vált. Erősen koncentrálok, mert be nem áll a szája. Többszörösen összetett mondatokban beszél. Annyit azért felfogok, hogy az egyik cég honlapját költöztetik. Roppant izgalmas. Azt mondja, be kell állítani a proxyt a régi helyről az újra, és akkor folyamatosan működik minden, bármikor is legyen az átállás. A DNS elterjedés sem befolyásol! Most őszintén? Engem sem. Majdnem bevallom neki, végül úgy döntök, kivárok. Csak remélni tudom, hogy vannak rejtett tartalékai.

Vannak. Úgy tűnik, az IP-címmel minden oké, mert már a szerepjátéknál tartunk. Képzeljem el, anno a koleszban mindenki ezt játszotta: fehér lepedőbe csavarva ültek a hosszú folyosón. Elképzelem. Mint ázott csurik a villanyvezetéken. Lelkesen folytatja: ha jó idő volt, kimentek a Margit-szigetre csatázni. Vittek kardokat, mindenféle ruhát és szerszámot. Felhúzom a szemöldököm, mire megnyugtat: A Gyűrűk Urából adtak elő jeleneteket, azért.

Nem merem megkérdezni, most mi a helyzet. Olvas a gondolataimban, mert sajnálkozva meséli, hogy szétszéledt a csapat. Gondolom, mindenki elkezdett dolgozni, vagy másik városba költözött. Még csak az kéne! – tiltakozik. Úgy értette, hogy van, aki elkezdett dolgozni, és már nem jár vissza annyit a kollégiumba. Ő igen! What a man! – gondolom, miközben a vadonatúj űrhajó-szimulátorról beszél. Nem bírom, nem bírom, nem bírom. Egy épkézláb ötlet sem jut eszembe, hogyan lépjek le. Nincs mit tenni, hirtelen felállok, és csak annyit mondok: köszi az élményt!

No, No, No, No, There’s no limit! Üvölt a 2 Unlimited slágere. Elképesztő! Mintha újra hetedikes lennék! Ha ezt tudom, rikító cuccban jövök, elég snassz ez a fekete rajtam. A többi csaj UV-színekben nyomja, kicsit káprázik is a szemem. Szökellnek, mint a gazellák. Na, de átadom magam én is a ritmusnak, éljen a kick-box aerobic! Hűha, ez komoly, már a bemelegítés végén sajog a lábam, és menten leszakad a hasam.

Ez így nem állapot, de azért is kibírom. Oké, megvan: leghátulra sasszézok, hogy el tudjak síbolni pár kört. A koreográfiát persze folyton elbénázom, összevissza forgok. Hopp, ez az! Eltaláltam az irányt! Röhögök. Röhögnék, ha nem szúrna annyira az oldalam. „Balra fordul, jobbal üt – mantrázza Viktor, az edző. A latina lány is ott hátul!”

Jól van már, azon vagyok! Nyugodtan szégyeníts meg a csoport előtt! Figyelek, hogy ne figyelnék, sőt, az jutott eszembe: legközelebb masnit kötök a jobb csuklómra, hátha úgy jobban megy. A masni-nem masni problematika egészen magába szippant – az első fél óra el is megy vele. Utána viszont iszonyatosan szenvedek: a sok no-no-no-nótól zsong a fejem. Megőrjít ez a végtelen mix.

Vége! Ó, te jó ég, de jó! Kibotorkálok az öltözőbe, közben egykedvűen szembesülök a tükörképemmel: vörös a fejem, csapzott a hajam, a sminkem rég elkenődött. Very sexy, meg kell hagyni. Remélem, egy ismerőssel sem találkozom. Sőt, senkivel sem találkozom.

Gyorsan összepakolok, majd elbambulva vonszolom ki magam az épületből. „Hello, először voltál nálam?” – kérdezi Viktor. Na, már csak ez hiányzott! Tökéletes időzítés! Mosolygok, mást nem tehetek. Velem ellentétben rajta szemmel láthatóan semmilyen külsérelmi nyomot nem hagyott az óra. A farmer plusz kapucnis felső kombóban egész jól néz ki. Ez a szerencséje, mert a cicanadrág, amiben az órán nyomta, elég nagy tévedés volt. Gáz, na. Nem leszek bunkó, nem teszem szóvá. Egyelőre. „Kicsit darabos a mozgásod, de nem vészes!” Hm, mégiscsak szóvá kellett volna tennem! „Merre mész? Moszkva tér? Tényleg? Én is!”

Máris együtt villamosozunk. Mi lesz ebből? Mi lenne, csak annyi, hogy meghallgathatom, mennyire fantasztikus sportember. Gyerekkorától úszott meg futott, majd jött a kick-box, és újabban a fegyencedzés - húzódzkodnak, tolódzkodnak, fekvőtámaszoznak, hasaznak a haverokkal. És azt is képzeljem el, hogy úgy mászik le hídállásba meg vissza, mint egy macska! Aha, már értem! Tehát nem véletlen a cicanadrág! Ezután lazán bedobja, hogy húszéves koráig egyetlen könyvet sem olvasott, és most már nem is tervezi. Tényleg nem? Kár. A reakcióm betalál, látom a fején, hogy mindjárt lesz itt nemulass.

Nem baj, már csak három megálló, fél lábbal is kibírom. Bírnám, ha nem jönne rá a rapli. „Kéne fogynod hasról, nem?” De. „Combról is le kéne faragnod pár centit, nem?” De. „A tartásod is szörnyű, nem?” De. „A melled sem igazi, nem?” De!

A sikeres offenzíva után úgy tűnik, kiadta a gőzt, és megenyhülve folytatja: „Milyen pasik jönnek be külsőre?” Barna haj, barna szem, borosta… „Ja, nem úgy, hanem hogy a bicepszméret milyen legyen?” Ö, ezen még nem gondolkodtam. „Nem? De a kockás has csak bejön?” Jaj, elhiszem, nem kell megmutatni!

Mikor jön már a Moszkva tér? Menjünk már gyorsabban! Húsz perc alatt egyetlen közös pontot sem sikerült találnom. Neki igen. Köti az ebet a karóhoz: „Gyere szerdán órára, és nyugodtan állj az első sorba. Csinálunk helyet a profik között, aztán megdolgozzuk aztat a hasat!” Huh, aztat lehet, de az enyémet tuti nem!

Úgy tartják, már az arcberendezésen látszik, ki mennyire intelligens. Nos, Mihály arcáról süt az IQ, ami eléggé imponál, úgyhogy gondolkodás nélkül igent mondok a találkára. Egy belvárosi elegáns étterembe hív. A hely trendi, de nem feszengős - pont jó. Ahogy illik, megdicsérem a választását, ő pedig leszögezi: mivel nemrég volt a szülinapom, ő fizet, kérjek nyugodtan bármit. Na, szuper, igazi gavallér! És itt még nincs vége: hozott nekem valamit.

Nahát, az új Murakami! Menten elolvadok, de helyette rendelek. Ő is. Hamar megkapjuk az előételt. Azt mondja, nyolc perc alatt hozták ki. Közben sorolja, melyik Murakamit mikor adták ki magyarul. Helyeslően bólogatok, gondolom, erre nem vár választ. Várt. Ó, ezt buktam, de talán mégsem, mert feltűri az inge ujját, és közelebb húzza a székét. Veszem ám a nemverbális jelzést: a férfi közeledik! Vigyorgok, mint a vadalma.

Ő nem, viszont kérdezni kérdez. Mikor szakítottál Petivel? Egy éve. Melyik hónapban? Július. Hányadikán? Hát, nem is tudom. Talán hetedikén vagy nyolcadikán. Szüleid hány évesek? Hatvannégy. Pont hatvannégy? Ja, nem, pár hónappal idősebbek. Van testvéred? Igen, egy nővérem. Mennyi a korkülönbség köztetek? Kilenc. Férjnél van? Igen. Van gyereke? Igen. Budapesten élnek? Nem.

Látom, épp levegőt vesz, gyorsan kérdezek én is egyet. Éljen, sikerült beelőznöm! Zenei témát dobok be, oldódjunk már fel. Egy pillanat alatt hárít. Azt mondja, nincsen képben: csak azokat a számokat ismeri, amiket a rádió játszik. A Petőfit én is sokat hallgatom, lelkendezem. Nem hallja meg, amit mondok, és seperc alatt visszaveszi az irányítást.

A Facebook-profilodon láttam, hogy szereted a festészetet – a Nyolcakat is? Persze! Akkor soroljuk a neveket! Ö, hát, Márffy, Berény, Czóbel, Czigány… A francba, nem jut eszembe a többi. Hogy lehetek ennyire tudatlan? Ő persze darálja: Tihanyi, Pór, Orbán, Kernstok.

Némán eszünk. Vagyis ő. Én meg lóbálom a lábam, tördelem a kezem. Úgy érzem magam, mint egy kvízműsorban, csak nincsen segítségem. Bevillan a kép, mikor anyukám odaadja a kidolgozott érettségi tételeimet a szomszéd srácnak. Micsoda meggondolatlanság!

Jöhet a desszert? Jöhet, persze, bár úgysem tudom megenni, pedig a túrós rétest imádom. Teljesen összeszűkült a gyomrom az idegtől. Most nézem, milyen érdekes a tányér formája. Olyan, mint egy ladik. Nem merem hangosan megdicsérni, mert a szélére mindenféle figurát festettek. Lehet, hogy bibliai alakok vagy királyok. Még a végén megkérdezi, kit ábrázol, én pedig végképp megsemmisülök. Úgyhogy inkább hallgatok, és lehorgasztott fejjel elnyammogok pár falatot.

Ez a nő a tányérodon hasonlít Viktória királynőre! – töri meg a csendet. Felderül az arcom, kihúzom magam, a szemébe nézek, és diadalittasan így szólok: 1837-től 1901-ig uralkodott! Hihetetlenül boldog vagyok! Legszívesebben ugrálnék! Mégis jó volt valamire az angol szak! A hibátlan válaszért cserébe megajándékoz egy két-kedves szóval. Egészen ellágyult. Sőt, annyira lelkes lesz, hogy felajánlja: hazavisz kocsival. Á, ne fáradj, mondom neki, metróval hamar hazaérek. Csak hét perc az út. De köszi az élményt!

Bocsánat, kivennék egy light kólát! Ó, bocs, nem láttalak! De most már igen: hűha! Ádám vagyok, nem találkoztunk már valahol? Nem. És nem is fogunk? Nem tudom, lehet. A lehet az igen? Igen. Akkor jó! Meddig szoktál ébren lenni? Sokáig. Az jól hangzik, mert fél tizenkettőig forgatok, úgyhogy mondjuk éjfélkor ugyanitt? Oké.

Azt mondtam, hogy oké? Nem vagyok normális! Randi éjfélkor a kisbolt előtt? Ráadásul egy színésszel? Nem túl ismert fazon, de akkor is. Remeg a lábam, görcsöl a hasam, jéghideg a kezem. Kellett ez nekem? Kellett és kész, nyugodjak már le. Különben is van még öt órám készülődni. Hosszas mérlegelés után arra jutok, hogy tök mindegy, mit veszek fel, mert úgyis koromsötét lesz; örülök, ha megismerjük egymást.

Messziről kiszúrom, tényleg nem volt nehéz – sehol senki, a kutyák sem ugatnak, minden zárva. Még a közeli kocsma is, úgyhogy abban maradunk, teszünk egy kört a háztömb körül. Hát, ez maga a csúcsromantika! Találunk egy padot, leülünk. A hold világít. Fázol? Á, nem! Cigizel? Csak ritkán. Én rágyújtok, nem baj? Nem. Felpattan. Mögötte a távolban egy lakótelep, felette a hold, kezében egy szál cigaretta. Zongorista ujjai vannak. És a hangja! Egy pillanatra becsukom a szemem, és próbálom kitalálni, kit szinkronizál. Nem jövök rá, ő sem mondja. Nem gond, majd otthon legoogle-ozom. Kicsit szégyellem magam, amiért ilyen felkészületlenül érkeztem. No de nincs időm az önostorozásra, mert elkezd sztorizgatni. Kérdezi, lehet-e őszinte. Naná! Hát, jó, mondja, és rátér a lényegre: volt egy nagy szerelme, az Ági. Napi harminc sms-t írt neki. Ez már igen! – gondolom magamban, és elismerően bólogatok, mire hozzáteszi: négy teljes hétig. Ó! Aztán jött Vica. Ó! Utána Kriszti. Lefagy az arcomról a mosoly, nem is leplezem a csalódottságomat.

Ádám ura a helyzetnek - az évek meg a rutin, ugye. Szóval, az van, hogy éjjel-nappal forgat, beesett egy színházi próba is, de éjfélre nálam lenne hétfőn, kedden, pénteken és szombaton. Hűha, ez a szerelem talán nem múlik sohasem! Visszahuppan mellém a padra, megfogja a kezem, mélyen a szemembe néz, és azt mondja: Gyereket akarok tőled!

Hát, ez igazán klassz! Akartam is mondani, mi van már, elvégre másodjára beszélgetünk! Azért van ebben a kijelentésben valami csábító: vagy egy percig ízlelgetem magamban a gondolatot. Orvul kihasználja a rést a pajzson, és egy Verlaine-idézettel folytatja a hadjáratot: „Ősz húrja zsong, jajong, busong a tájon”. Jól van, én is busongok, nem kell ez a duma, bár a vers gyönyörű. Kétségtelenül üzemi hőfokon van: egyre hangosabban szaval. Lopva körbenéz, hogy figyeli-e valaki, de be kell érnie velem. A lakótelep túl messze van.

Hirtelen felnéz az égre, majd rám. Megint az égre, majd rám, és így szól: „Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg, mely már beteg és a bútól sápadoz.” Wow, jól tolja! Komplett repertoár, csak nekem! Kicsit azért nyugtalan leszek, remélem, nem arra számít, hogy beugrok az erkélyjelenethez. Szerencsére semmi sem zökkenti ki: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó. Tagadd meg atyádat, dobd el…”

Neved, igen-igen, ez nekem is megvan, csak elég hideg van már itt a padon ücsörögni. Mindjárt éjjel kettő. Mit csináljak? Nem sérthetem meg, olyan nagy átéléssel játszik. Szipogok. A fenébe, de kínos. Elkezdek kotorászni a táskámban, mire kérdőn rám néz. Ja, nem, se üvegcsét, se tőrt nem hoztam, csak zsepit keresek, bocs. Úgy tűnik, elégedett a válasszal. Sőt, biztosan, mert azt mondja, ő is mindig meghatódik. Mármint saját magától. Lőrinc pap búcsúszövegénél teljes transzban van, a lakótelep felé fordul, mintha ott sem lennék. Én meg - mielőtt lelépnék - halkan odasúgom neki: köszi az élményt!

Sokan úgy tartják, hogy az igazi ott van a környezetünkben, csak eddig nem vettük észre. Nos, ha öt-tíz éve ugyanabban a házban lakunk, ráadásul ugyanazon az útvonalon közlekedünk, nem fog egyhamar felfordulni az életünk. Felteszem, néhány év leforgása alatt akkor is sikerült már feltérképeznünk a környékbeli hímállományt, ha zárkózottak vagyunk, és minden igyekezetünk ellenére csak-csak összefutottunk már néhány lakóval a lift előtt.

Például Józseffel (47) az elsőről, aki mindig Kis kezét csókolom!-mal üdvözöl (azt a modoros mindenit!), Lászlóval (64), akiből árad a piaszag (nem köszön, csak cicceg), meg Tamással (18) a negyedik emelet kettőből (zavartan nézeget, a hangját még sosem hallottam). Remek srácok, meg kell hagyni, de kapcsolati szempontból teljesen használhatatlanok.

Köztudott, hogy a gyerekkori tapasztalatok milyensége hatással van a felnőttkori párválasztásunkra – aki családi ünnepségek, gőzölgő kakaó, estimese-olvasás közepette nőtt fel, valószínűleg nem fog idejekorán belemenekülni egy (vagy több) férfi karjába, csak azért, hogy megszabaduljon az otthoniaktól. Azok viszont, akiknek a pihe-puha fészek csak álom maradt, azaz nem tapasztalták meg a feltétel nélkül elfogadást sem az apa, sem az anya részéről, illetve a szülői házban távolról sem érezték magukat biztonságban, a kortársaikhoz képest korábban bonyolódhatnak szexuális kalandokba.

2010-ben Meskó és Bácskai a családi háttér és a nők párválasztása között keresett összefüggést. Konkrétan azt akarták kideríteni, felnőttként milyen típusú férfiak arcát találjuk vonzónak – a tesztoszteron fűtötte macsóét vagy a lágyabb vonású apa-jelöltét.

Hogy erre választ kapjanak, beszerveztek 110 egyetemista nőt, akikkel két kérdőívet töltettek ki: az egyik a gyerekkori kötődést méri, a másik pedig a szocioszexuális orientációt. Utóbbi azt mutatja meg, mennyire kapható valaki szexuális kapcsolatra mindenfajta elköteleződés nélkül.  A tesztek után még egy feladat várt a résztvevőkre: képeket kellett értékelniük vonzóság alapján – mindegyiken ugyanannak a férfi arcnak a maszkulin, illetve a feminin verziója szerepelt egymás mellett.

A kutatók szerint mind az önértékelés (jó vagy rossz csajnak tartjuk-e magunkat), mind a korai szülő-gyerek viszony (elfogadó vagy elutasító légkörben nevelkedtünk) hatással van arra, hogy mennyire vagyunk képesek felnőttkorunkban elköteleződni. Nem meglepő, hogy jellemzően azok a nők vetik bele magukat rövid távú kapcsolatokba, akiknél – gyerekkorukban – puskaporos volt otthon a hangulat, és ők azok, akiknek a maszkulin férfiak láttán dobban nagyobbat a szívük. Ezzel szemben, akiknek volt gyerekszobájuk, a lágyabb arcú férfiak fotójára adtak magasabb pontszámot, és kisebb hajlandóságot mutattak egyéjszakás légyottokra.

Most, hogy tudjuk, a korai élmények mennyi mindenre kihatnak, egyet tehetünk: ha van/lesz gyermekünk, szakítsunk időt közös programokra, beszélgetésekre. A figyelem hatalmas úr és jó befektetés – ha évek múltán azt látjuk, hogy fiunk/lányunk harmonikus kapcsolatban él, ne felejtsük el megveregetni a saját vállunkat. Jól csináltuk, igen.

Biztosan mindenkivel történt már ilyen: alig győztük kivárni, hogy megannyi vad szemezés után végre megszólítson a Férfi, akiről minden szépet és annál is több jót képzeltünk. Miközben az esküvői vendéglista körül cikáztak gondolataink, még nem sejtettük, hogy minden hiábavaló. Kár is szépíteni: már a telefonban sem tetszett a hangja (de ezt betudtuk az izgatottságnak), később, a személyes találkán azonban már nem próbáltuk mentegetni (csak magunkat, és gyorsan).

Több kutatás igazolta, hogy a nők a mély hangú férfiakhoz vonzódnak (már értjük, miért volt teltházas a budapesti Leonard Cohen-koncert 2009-ben): férfiasabbnak, dominánsabbnak, egészségesebbnek találjuk őket. Kiváltképp így van ez a menstruációs ciklus közepén, a termékenyebb napokban, és akkor is, amikor rövid távú viszonyban gondolkodunk.(Collins, 2000) És különben is: ki akarna cincogásra kelni-feküdni?

Nem sokan! – vágja rá a Harvardon tanító Coren Lee Apicella, aki munkatársaival igazán nagy fába vágta a fejszéjét: 2007-ben felkeresték a Tanzániában élő hadza törzset, ahol a nők a mai napig gyümölcsöt gyűjtögetnek, a férfiak meg mézet, és amúgy vadászatból tartják fenn családjukat. Tudjuk azt is, hogy a törzs tagjai jórészt monogám kapcsolatban élnek, szabadon választhatnak párt maguknak, a fogamzásgátló tablettát pedig hírből sem ismerik.

A vizsgálatban 49 férfi (19-55 évesek) és 52 nő (18-53 évesek) vett részt. Először is, rögzítették a hangjukat, amint egy mikrofonba mondják: hujambo (ami annyit tesz: helló), majd tolmács segítségével egyesével interjút készítettek velük.

A kutatók azt találták, hogy átlagosan 4-5 gyereke születik egy hadza férfinak - ez eddig rendben is van. Számunkra most azonban sokkal érdekesebb az az eredmény, hogy a mélyebb hang több gyerekkel jár együtt, azaz a nők a búgó hangúaknak szülnek, a többiektől meg - idő előtt - érzékeny búcsút vesznek. Így tehát semmi okunk pironkodni, ha osztjuk ezt a nézetet, és ha tehetjük, egy mély hangú pasival szűrjük össze a levet.

A férfiak udvarláskor mutatják magukat a pályán – a tetteket jobbára megelőzik a szavak. De nem is akármilyenek! Hajlamosak ritka, figyelemkeltő szófordulatokat használni, nem beszélve a kedves becézgetésekről, sőt, néha egészen odáig ragadtatják magukat, hogy kedvenc versünkből is idéznek. Mindezt persze nem ok nélkül teszik, hanem, hogy kiüssék a többi potenciális jelentkezőt, és elkápráztassanak minket nyelvi bravúrjaikkal.

Dunbar és munkatársai (1997) brit felnőttek beszélgetését tanulmányozva arra jutottak, hogy szociális témákat (Éva barátnőm férjhez ment, Pisti a másodikról vett egy új kocsit) a férfiak 55%-a, míg a nők 67%-a hozott szóba – ami ennél érdekesebb, hogy szerintük a férfiak előszeretettel dicsekednek kapcsolataikkal (például hány felsővezetőt tudhatnak baráti körükben), és jellemzően intellektuális témákat is ők dobnak be (gondoljunk itt a dicsőséges hadjáratoktól kezdve a századforduló festészetén át az aktuálpolitikai kérdésekig), pláne, ha hölgy is van a társaságban. Ezzel a szemben a nők kevésbé reklámozzák önmagukat csak úgy – jobbára akkor teszik, ha feltűnik egy számukra érdekes pasi, és fogadják annak közeledését.

Mondjuk ki bátran: a férfiak párválasztáskor a szavak szintjén is páváskodnak – éppúgy, ahogy a hím pávák díszes, legyezőszerű farkukkal illegnek-billegnek a tojók előtt, hiszen tudják: a nő szívéhez a hosszú, színes tollakon (azaz kedves, cizellált mondatokon) keresztül visz az út. Aztán mikor már nyeregben érzik magukat, lelkesedésük – látszólag – alábbhagy, és fukarkodnak a szavakkal.

Geoffrey Miller evolúciós pszichológus (2006) szerint ez nem is csoda, hiszen a férfi célja, hogy ágyba vigye a nőt. Úgy veszi, hogy a fogamzásgátló gyógyszerek megjelenése előtt ehhez átlagosan három hónapra volt szükség. Ha a párok ez idő alatt naponta két órát beszélgetnek, és másodpercenként három szót ejtenek ki, akkor számítása szerint egymillió szó szükséges, míg a férfi végre a tettek mezejére léphet.

Tehát ha az eddig beltéri elosztókról és kábeltípusokról cseverésző kollégánk egyre többször keres fel minket, hogy eldicsekedjen új órájával, vagy épp mandzsettagombjával, több mint gyanús. Ha pedig arra vetemedik, hogy királykék kabátunkra mutat Jé, ennek olyan a színe, mint a lapis lazulinak!-felkiáltással, már egészen biztos, hogy hamarosan előáll a kérdéssel: Légből kapott ötlet lenne, ha munka után meginnánk valamit?

Hely és időpont fixálva – a találkáig alig eszünk (kinek jutna eszébe?), alig alszunk (kár lenne elfecsérelni az értékes időt, amit ábrándozással is tölthetünk), inkább számoljuk a napokat. Miután végre-valahára túljutottunk a mit veszünk fel-kérdésen (értsd: túl vagyunk egy-két beszerző körúton, csak a biztonság kedvéért), máris itt az újabb megoldandó feladat: milyen legyen a hajunk? Egyenes, hullámos, kiengedett, összefogott? Némi morfondírozás után tárcsázzuk kedvenc szalonunkat, bár még élénken él bennünk a legutóbbi fiaskó, mikor  olyannyira megszaladt  fodrászunk kezében az olló, hogy kénytelenek voltunk a kertek alatt hazasomfordálni. Na de új szerelemhez új haj (is) dukál, így újult erővel és felemelt fejjel huppanunk a fodrászszékbe.

Előre szólunk: óvatosan a vágással! Cunningham és munkatársai a kilencvenes években ugyanis kimutatták, hogy a fiatal férfiak a hosszú hajú nőket, ezen belül pedig különösen a szőkéket találják vonzónak. Ennek az lehet az oka, hogy a szőke hajhoz automatikusan a fiatalságot, illetve a gyermeki ártatlanságot kapcsoljuk – előbbi azt jelzi, hogy a nő elég fitt ahhoz, hogy gyereket szüljön, utóbbi pedig a férfi védelmező ösztönét hívhatja elő.

Meskó és Bereczkei (2004) hasonló felfedezést tett, már ami a hajhosszt illeti. Azt vizsgálták, hogy egy női arc szépségét befolyásolja-e a frizura. Előzetesen 77 fotóból 20-at választottak ki – a férfi értékelők szerinti 10 legvonzóbbat, illetve a 10 legkevésbé tetszőt, majd  számítógépes programmal hat különböző hajstílust generáltak hozzájuk (rövid, félhosszú, hosszú, konty, rendezetlen, ápolatlan). A férfiaknak azt kellett eldönteniük, mennyire találják fiatalnak, szexinek, egészségesnek, illetve nőiesnek az arcokat. Ahogy azt már beharangoztuk, a hosszú és félhosszú hajú nők aratták a legnagyobb sikert – a kutatás szerint ez a két hajhossz a kevésbé vonzó arcokat is feldobja.

Két évvel később Meskó ehhez annyit tett hozzá, hogy a nem túl szép nők jobbak ki vannak hegyezve a férfiak véleményére, és általában azért viselnek hosszabb hajat, hogy többféle stílusban hordhassák. No nem feltétlenül azért, hogy megcsillogtassák kreativitásukat, hanem, hogy leendő partnerük ízléséhez tudják igazítani a frizurájukat.

Akárhogy is van, eszünkbe ne jusson az ébenfekete hajunkat lenszőkére festetni! A legbiztonságosabb út mindig az, ha jól érezzük magunkat a bőrünkben - a lelki jólét ugyanis tartósabb lehet bármely hajfestéknél.

Bejön a külsőnk, tudunk miről beszélgetni, passzol a humorunk, és még a másik szagát is bírjuk - nos, nagyon úgy tűnik, hogy eddig sikeresen vettük az akadályokat. Alig ocsúdtunk fel a sok izgalomtól, máris itt az újabb mérföldkő: bemutatás a szülőknek. Ekkor ugyanannak a procedúrának vetjük alá magunkat, mint a találkákra való készülődéskor, de némi lazulást már belefér.

Azért nem árt, ha átgondoljuk, mit is válaszolunk majd az olyan klasszikus kérdésekre, mint A szüleid mivel foglalkoznak?, Van testvéred?, Hol tanultál? Plusz, ha jót akarunk magunknak (és nem egy helyről származunk szívünk választottjával), térképezzünk fel szülőhelyünk és vonzáskörzetének nevezetességeit (akkor is, ha gyerekkorunk óta nem jártunk arra), tudjunk beszélni a környék munkalehetőségeiről, és persze: legyen a tarsolyunkban néhány aduász információ partnerünk szüleiről, hogy a beszélgetés adott pontján – mintegy spontán -  be tudjuk dobni azokat. Ha a nagy megfelelni vágyásunk közepette van erőnk másra is koncentrálni, használjuk ki az alkalmat, és vessünk egy-két pillantást párunk édesanyjának arcára (azért ne bámuljuk nagyon).

Bereczkei, Hegedűs és Hajnal (2008) nem elégedett meg egy-két lopott perccel: 52 családban 312 felnőtt arcát tanulmányozták hosszasan. Először is, lefényképezték az arcokat, és megmértek rajtuk 14 jelleget, úgymint a szem- és szájszélességet vagy az orrhosszt. Ezután rögzítették ezek aranyát egymáshoz, majd összehasonlították a párok, illetve a párok és szülők adatait. Azt találták, hogy a nők partnere a nő édesapjára, a férfiak partnere pedig a férfi édesanyjára hasonlít.

A kutatók feltételezése szerint gyerekkorunkban bevéssük az emlékezetünkbe az ellentétes nemű szülő arcát – ezt a folyamatot szexuális imprintingnek nevezzük – és később, mikor párt választunk, előhívjuk: tehát a nők az apjukat, a férfiak az anyjukat egyfajta modellnek tekintik. Az igazsághoz tartozik, hogy a jelenség főleg azokban a családokban figyelhető meg, ahol kisiskoláskorban szoros érzelmi kapcsolat állt fenn az anya és fiú, illetve apa és lánya között, úgyhogy ne legyen úrrá rajtunk a végtelen szomorúság, ha nagyítóval sem találunk semmiféle hasonlóságot leendő anyósunkkal.